a férfi most se volt mellette.
- tudod, hogy van, drágám, a helyzetemben nem utasíthatok el felkéréseket.
persze, tudta, hogy van, bassza meg! a pörköltes kanalat teljes erőből a mosogatóba vágta, miközben a dühtől és az elkeseredettségtől a szeme megtelt könnyel.
amikor próbálta elmondani, mit érez, csak ilyen kellemetlen dolgokat tudott mondani, hogy -több időt kellene együtt töltenünk. meg hogy - akarsz egyáltalán velem lenni?

a másik talán értette, mit próbál kinyögni, de valahogy mégse fogadta meg a szavakat. a napok meg teltek és nem tudta már ő se elhessegetni a gondolatot, hogy pár jó dugás meg havi egy-két mozi, újabb dugás, a pizsamát már félálomban magára húzás, majd azonnali elalvás kezdett kevés lenni. pedig szerette a lányt, csak…
 

és a lány, aki annyit keresett, annyit láncolt magához és engedett el, most válaszút előtt állt újra. ismerte az érzést jól: mindig gyorsan, határozottan döntött, nem törődve sokat azzal, mi lesz azután. ha a szívében az elhatározás megszületett, akkor már csak idő kérdése és meg fogja tenni. erősebb volt ez minden fenyegetésnél.

 

de most még nem volt döntés, nem volt meg a bizonyosság, hogy ez vagy az a jó út.

„együtt fogunk megöregedni.” – mondogatta az ismerőseinek, mikor a fiúról kérdezték.
 

őt is meglepte, de most nem akart mindent azonnal felrúgni. épp ellenkezőleg, türelemre intette magát. forró vízzel leöblítette jéghideg kezeit, majd a konyhaszekrény fiókjából papírt és tollat vett elő. leült és írni kezdett neki.