egy idegennel ülni a sötét folyosón, miközben a vidéki diszkóban épp egy la bouche szám dübörög, ez volt a legutolsó befejezési mód, amit aznap estére képzelt.
a barna szemektől bénultan, gúzsba kötve mosolyogni, azzal a bamba vigyorral, ami az elmebetegek sajátja és mintha tükörképét látta volna annika, a fiú is ugyanígy csinált. amikor épp nem szóltak, csak bámulták egymást, meg mosolyogtak. annika nem tudott betelni a szemekkel, óriásiakat lélegzett, hogy az idegen illatát magába szívja és ha a hideg kezek bátortalanul egymáshoz értek, az több volt elektromosságnál, az ott maga volt a boldogság.
jövőről nem beszélhettek, ahogy múltjuk odacitált darabjai is csak távoli, megfakult háttérkockák voltak a színekkel, szagokkal teli pillanathoz. ugyanaz a nyálas twilight idézet kattogott annika fejében amióta összevillantak a barna és a zöld szemek, az első bátortalan bemutatkozó kézfogás óta: „Bennem minden csábít téged... a hangom, az arcom, még az illatom is... nem mintha rászorulnék... nem mintha elmenekülhetnél...!"
ebből a pillanatból, a meleg lehelettől a tarkón, az ajkak nedves csillogásától, a szemek egymásba kapaszkodásából egyik se akart már menekülni sehova, csak egymásba.
- sose gondoltam, hogy ilyen lány, mint te egyáltalán létezik. - mondta a fiú szomorkás mosolyával és az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni készülő csókot.
annika nem mondott semmit, csak nézett tovább, nézett addig, amíg a szemei már kiszáradtak, fájni, égni kezdtek.
- istenem, olyan jó vagy a te bátor kislányodhoz! – mondogatta fejben, csak hogy el ne felejtsen másnap nagyon hálásnak lenni azért, mert az elvesztett reményt végre újra megtalálta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.