bukott madonna

kirázta a hideg, ahogy a felmosóvizet löttyintette ki a fodrászüzlet nyitott ajtaján.
hűvösek még az esték, hiszen épp csak egy hete van nyár, futott át az agyán, mikor az üzlet bejáratát becsapva a huzat meglegyintette vékony fehér miniszoknyáját. az ormótlan fehér klumpában is formás lábai, kerek feneke volt, még így, a harmincon túl is.

automatikusan belenézett a tükörbe, arca fakó és fáradt, az élénk szemhéjpúder estére megkopott már. a kék szemek azonban a régiek voltak. a férfiak sokat udvarolnak neki és mindig a szemét dicsérik elsőnek. soha nem érezte ezt álságos hízelgésnek, hiszen szeme kékje a mindig napbarnított bőrtől és a mézszőke hajtól igazán vakítóan csillogott, mikor egy-egy vendég feje fölött a tükörbe pillantott.

felszaladt a szűk kis üzlet felett kialakított galériára átöltözni, de az utcai ruhája is elég lenge volt, apró farmerszoknya szandállal és rövid ujjú ing. ebben az időben nem tudott már kabátba, dzsekibe bújni, a hosszú tél után úgy vágyta a nyarat, mint a harminc év alatt még soha talán. érezte, ez most más lesz. amikor a harisnyáját húzta épp, végignézett a lábain és már szinte látta, ahogy az idő, mint egy pók lassan kékes seprűvénákkal firkálja tele őket, majd először csak szarkalábakat, aztán egyre mélyebb, komolyabb ráncokat rajzol szemei köré.

eszébe jutottak a gyerekkori barátai, akikkel egész nyarakat csavarogtak végig a kis békés megyei faluban, ahol felnőtt. milyen boldogok voltak így nyár elején, terveket szőttek a szünetre, hogy melyik strandra, melyik diszkóba menjenek és persze az ábrándozások sem maradtak el a nagy szerelemről. talán nevetett volna, ha akkor mondják neki, hogy egyszer felkerül pestre, és ott fog élni.
tizenévesen még csak készült az életre, most meg már benne van a közepébe, gondolta.

ahogy kilépett a sötét utcára és a hetes busz felé vette az irányt, büszkeség töltötte el, mert elért valamit. nincs palotája, de a kis garzonlakás törlesztőjére futja a fodrászi fizetésből. ha szeretne egy ruhát megvenni, már megengedheti magának, és ha a barátnőivel néha elmennek valahova, nincs rászorulva arra, hogy férfiak fizessék a koktélokat, amiket megiszik. a szülei is büszkék rá, hogy a lányuk pesten vitte valamire. kicsi bűntudata is lett, mert már megint nem hívta fel őket délután. elfelejtette valahogy a fél hármas melír és a ötös vágás-szárítás között. majd holnap, motyogta, ahogy a busz egyik ablak melletti üléséről kifelé bámulva újra megpillantotta fáradt arcát a tükörben.
még két megálló és leszáll, aztán öt perc séta és hazaér.

otthon szokás szerint senki nem várja. a lakásban kicsit állott a levegő. a reggeli kávés csésze még ott van a konyhapulton, az alján néhány csepp hideg fekete. a fémkeretes falióra kattogása a kis lakás csendjében megnyugtatta. a fárasztó, rádiótól és hajszárítótól idegesítően zajos nap után szeretett egyedül lenni. nem volt magányos, vagy boldogtalan, de boldog sem.

ahogy a kád vizet engedte a pici fürdőszobában, csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy akár jó is lehetne ez az egész, hiszen komoly gondjai nincsenek. csak az a csoda maradt el, amiről kislányként álmodott, csak az a magas, barna, jóképű srác, akit még általánosban megjósolt neki az egyik falubeli cigány asszony. boldog lesz majd vele, egy fiuk lesz, meg egy lányuk, ezek voltak a jósnő szavai.

fázni kezdett már a kádban, hamar kihűlt a víz. gyorsan törölközött, selyempizsamájába bújva megágyazott, majd a hűvös takarót magára húzva eloltotta az éjjeliszekrényen a kis lámpát. behunyta a szemét, maga előtt ezer kis színes karikát látott, majd azok is eltűntek hamar, mint a kipukkant szappanbuborékok.

félálomban volt már és próbált semmire sem gondolni, de sehogy sem tudta a ránehezedő érzést elhessegetni: mi van, ha már túl késő?? erre nagyot fájdult a szíve és a csukott pillái mögül fáradt könnycsepp hullott a párnára.

de talán holnap majd szembe jön vele az utcán, vagy egyszerre mennek be kávéért a fodrászat melletti cukrászdába. bár lehet, hogy holnap se jön.

nem baj, gondolta, itt a nyár és amíg nyár van, addig remény is van. sóhajtott egyet, magához ölelte a kispárnáját és elaludt. "talán majd holnap.." - suttogta félig öntudatlanul, "..majd holnap..".