bukott madonna

egy idegennel ülni a sötét folyosón, miközben a vidéki diszkóban épp egy la bouche szám dübörög, ez volt a legutolsó befejezési mód, amit aznap estére képzelt.

a barna szemektől bénultan, gúzsba kötve mosolyogni, azzal a bamba vigyorral, ami az elmebetegek sajátja és mintha tükörképét látta volna annika, a fiú is ugyanígy csinált. amikor épp nem szóltak, csak bámulták egymást, meg mosolyogtak. annika nem tudott betelni a szemekkel, óriásiakat lélegzett, hogy az idegen illatát magába szívja és ha a hideg kezek bátortalanul egymáshoz értek, az több volt elektromosságnál, az ott maga volt a boldogság.

jövőről nem beszélhettek, ahogy múltjuk odacitált darabjai is csak távoli, megfakult háttérkockák voltak a színekkel, szagokkal teli pillanathoz. ugyanaz a nyálas twilight idézet kattogott annika fejében amióta összevillantak a barna és a zöld szemek, az első bátortalan bemutatkozó kézfogás óta: „Bennem minden csábít téged... a hangom, az arcom, még az illatom is... nem mintha rászorulnék... nem mintha elmenekülhetnél...!"

ebből a pillanatból, a meleg lehelettől a tarkón, az ajkak nedves csillogásától, a szemek egymásba kapaszkodásából egyik se akart már menekülni sehova, csak egymásba.
- sose gondoltam, hogy ilyen lány, mint te egyáltalán létezik. - mondta a fiú szomorkás mosolyával és az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni készülő csókot.

annika nem mondott semmit, csak nézett tovább, nézett addig, amíg a szemei már kiszáradtak, fájni, égni kezdtek.

- istenem, olyan jó vagy a te bátor kislányodhoz! – mondogatta fejben, csak hogy el ne felejtsen másnap nagyon hálásnak lenni azért, mert az elvesztett reményt végre újra megtalálta.

hetek teltek el így, a gyűrött ágyon koszos pizsamában hanyatt fekve, hangtalanul bőgve, nyelve a sós könnyekkel kevert taknyot. annika szívében keserű középpont volt a férfi, minden éber pillanatának és rémálmainak is kitöltője. gyakran ébredt üvöltve, mert álmában egy éles késsel ütött sebeket rajta a férfi. ugyan eltolhatta volna magától, hogy ne sérüljön meg, mégsem tette, inkább segített neki mélyebbre döfni a kést. közben végig egymás szemébe néztek. a fájdalom, amit álmában érzett kibírhatatlan volt, de ébren is szenvedett.
mégsem ment utána, nem kereste, még a közös barátokat is elkerülte, nehogy szóba kerüljön. nem akarta tudni, mi van vele, nem akarta látni a szánakozó szemlesütést és nem akarta hallani, hogy felejtse el végre, meg kezdjen új életet. hogy is kezdhetne új életet, mikor semmilyen élet nem volt nélküle?

gyönyörű napok jönnek, gondolta annika és harapott egyet a kéksajtos pirítósból. a rárakott erős paprika azonnal lángra lobbantotta szájpadlását, egy pillanat múlva az ajkai is lángvörösek lettek. sziszegett, fújkálta a szája szélét és valahogy nagyon tetszett neki az égető érzés. a gyorsan összecsapott vacsora után fáradtan nyúlt végig az ágyon, reggel még beágyazni se volt ideje, most csak úgy, a párnákból és paplanokból összeállt halomra huppant.jó volt meg se moccanni, a nyitott szobaablakon át a kora nyári friss levegőn túl az esti zaj is behallatszott. lenn autók siettek, bennük a kései bevásárlásból hazafelé tartó családanyák, üres lakásra hazaérő magányos üzletemberek, randira siető párok, a postaautó éjjel munkába induló vezetője, egy rendőrségi járőrautó meg még ki tudja hányféle ember.

az év végi hajtás közepén, az egyik gyilkos nap után összepakolta edzőtáskáját és lement a közeli terembe. a másfél órát végigküzdötte, lezuhanyozott, felvette új bikinijét, haját laza kontyba csavarta és beült a szaunába. örült, hogy végre volt egy kis ideje magára.
szokás szerint beszédbe elegyedett az emberekkel, míg azok egyesével eltűntek a forró helyiségből és ő egyedül maradt a szenvedélyesen vitatkozó, hibátlan testű idegennel.

a férfi mellkasán úgy futottak végig az izzadtságcseppek, ahogy csak a reklámokban látni, a gyönyörűen ívelt barázdák mentén megtalálva az utat középre, továbbgördülve a kidolgozott hasizmokon, le egészen a dereka köré csavart rövid törölközőig, ami a szaunába kintről beszűrődő fény ellenére sem sokat hagyott a fantáziára teste más részeit illetően.
a kabin elhagyása előtt még 1-2 percet álltak a forró kövek körül, annyira közel amennyire lehet, de a másikhoz mégsem érve. ezután leheveredtek a kinti pihenőszékekre, egymással szemben.

taxival alig jutott el a háziorvosig, harmincnyolc fokos lázzal szenvedte végig a napot munkában, rázta a hideg, szédült, nagyon rosszul volt.

a hűtő fényénél, befőttesüvegből kanalazta az előző napról megmaradt jéghideg paprikás csirkét. felpillantott a faliórára, épp éjjel tizenegy volt. nem gondolkodott, mezítláb, egy szál atlétában nyelte a zsírba dermedt csőtésztákat, egyik kanál a másik után. gyakran evett, mikor bizonytalan volt, vagy megingott a lába alatt a talaj.

van valami felemelő abban, ahogy az ember a legnagyobb szarkupac kellős közepén szemeit egyetlen, a többiek számára láthatatlan pontra emeli, erőt merít, még egy nagyot szippant a szarszagos levegőből és nekivág.

köszönet, égiek!

lassan szappanozza magát. a víz égeti a bőrét, és a lefolyóban a buborékos vízzel együtt eltűnik a bizonyíték, hogy tegnap éjjel ott volt és az illatát rajta hagyta.

egész éjjel az érintésére várt.
este beszélték meg, hogy másnap találkoznak. a lány beleremegett a gondolatba, plátói szerelem, ezerszer átverte, ezerszer megbántotta, most meg látni akarja. szüksége van rá, ettől szinte repkedett.

a tisza partján nőtt fel.
amikor nyári vasárnapokon a családdal levonultak fürdeni, a nagyobb fiúk faágakkal kitűzték azt a részt a vízben, ameddig a maga fajta kiscsaj elmerészkedhetett.

napra pontosan húsz évvel volt idősebb nála. nem ez volt az egyetlen körülmény, ami miatt a férfi láttán kigyulladt a „tartsd magad távol tőle!” feliratú piros lámpa a kapcsolószekrényében.
megtetszett neki a tiltott áru: őszülő halántékú, sportos, sikeres és igen szenvedélyes volt.
az európai nagyvárosokban vele töltött éjszakákból aztán úgy lettek fakó emlékek, mint a drága bécsi szálloda bézsszínű szőnyegén ejtett vörösborfoltból, amihez a reggeli távozáskor bocsánatkérő levelet és egy húsz euróst is mellékelt a lovag.

volt stílusa.
meg gyerekei és felesége.  

- segítsek összetakarítani? – kérdezte a magas, vékony, barna hajú fiú, miközben alsónadrágját magára húzva szétnézett az átszeretkezett éjszaka reggelre szánalmasra kivilágított nyomain. óvszeres csomagolók, ruhák és üres vörösboros üvegek mindenfelé az apró hálószobában.

kirázta a hideg, ahogy a felmosóvizet löttyintette ki a fodrászüzlet nyitott ajtaján.
hűvösek még az esték, hiszen épp csak egy hete van nyár, futott át az agyán, mikor az üzlet bejáratát becsapva a huzat meglegyintette vékony fehér miniszoknyáját. az ormótlan fehér klumpában is formás lábai, kerek feneke volt, még így, a harmincon túl is.

automatikusan belenézett a tükörbe, arca fakó és fáradt, az élénk szemhéjpúder estére megkopott már. a kék szemek azonban a régiek voltak. a férfiak sokat udvarolnak neki és mindig a szemét dicsérik elsőnek. soha nem érezte ezt álságos hízelgésnek, hiszen szeme kékje a mindig napbarnított bőrtől és a mézszőke hajtól igazán vakítóan csillogott, mikor egy-egy vendég feje fölött a tükörbe pillantott.

felszaladt a szűk kis üzlet felett kialakított galériára átöltözni, de az utcai ruhája is elég lenge volt, apró farmerszoknya szandállal és rövid ujjú ing. ebben az időben nem tudott már kabátba, dzsekibe bújni, a hosszú tél után úgy vágyta a nyarat, mint a harminc év alatt még soha talán. érezte, ez most más lesz. amikor a harisnyáját húzta épp, végignézett a lábain és már szinte látta, ahogy az idő, mint egy pók lassan kékes seprűvénákkal firkálja tele őket, majd először csak szarkalábakat, aztán egyre mélyebb, komolyabb ráncokat rajzol szemei köré.

eszébe jutottak a gyerekkori barátai, akikkel egész nyarakat csavarogtak végig a kis békés megyei faluban, ahol felnőtt. milyen boldogok voltak így nyár elején, terveket szőttek a szünetre, hogy melyik strandra, melyik diszkóba menjenek és persze az ábrándozások sem maradtak el a nagy szerelemről. talán nevetett volna, ha akkor mondják neki, hogy egyszer felkerül pestre, és ott fog élni.
tizenévesen még csak készült az életre, most meg már benne van a közepébe, gondolta.

ahogy kilépett a sötét utcára és a hetes busz felé vette az irányt, büszkeség töltötte el, mert elért valamit. nincs palotája, de a kis garzonlakás törlesztőjére futja a fodrászi fizetésből. ha szeretne egy ruhát megvenni, már megengedheti magának, és ha a barátnőivel néha elmennek valahova, nincs rászorulva arra, hogy férfiak fizessék a koktélokat, amiket megiszik. a szülei is büszkék rá, hogy a lányuk pesten vitte valamire. kicsi bűntudata is lett, mert már megint nem hívta fel őket délután. elfelejtette valahogy a fél hármas melír és a ötös vágás-szárítás között. majd holnap, motyogta, ahogy a busz egyik ablak melletti üléséről kifelé bámulva újra megpillantotta fáradt arcát a tükörben.
még két megálló és leszáll, aztán öt perc séta és hazaér.

otthon szokás szerint senki nem várja. a lakásban kicsit állott a levegő. a reggeli kávés csésze még ott van a konyhapulton, az alján néhány csepp hideg fekete. a fémkeretes falióra kattogása a kis lakás csendjében megnyugtatta. a fárasztó, rádiótól és hajszárítótól idegesítően zajos nap után szeretett egyedül lenni. nem volt magányos, vagy boldogtalan, de boldog sem.

ahogy a kád vizet engedte a pici fürdőszobában, csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy akár jó is lehetne ez az egész, hiszen komoly gondjai nincsenek. csak az a csoda maradt el, amiről kislányként álmodott, csak az a magas, barna, jóképű srác, akit még általánosban megjósolt neki az egyik falubeli cigány asszony. boldog lesz majd vele, egy fiuk lesz, meg egy lányuk, ezek voltak a jósnő szavai.

fázni kezdett már a kádban, hamar kihűlt a víz. gyorsan törölközött, selyempizsamájába bújva megágyazott, majd a hűvös takarót magára húzva eloltotta az éjjeliszekrényen a kis lámpát. behunyta a szemét, maga előtt ezer kis színes karikát látott, majd azok is eltűntek hamar, mint a kipukkant szappanbuborékok.

félálomban volt már és próbált semmire sem gondolni, de sehogy sem tudta a ránehezedő érzést elhessegetni: mi van, ha már túl késő?? erre nagyot fájdult a szíve és a csukott pillái mögül fáradt könnycsepp hullott a párnára.

de talán holnap majd szembe jön vele az utcán, vagy egyszerre mennek be kávéért a fodrászat melletti cukrászdába. bár lehet, hogy holnap se jön.

nem baj, gondolta, itt a nyár és amíg nyár van, addig remény is van. sóhajtott egyet, magához ölelte a kispárnáját és elaludt. "talán majd holnap.." - suttogta félig öntudatlanul, "..majd holnap..".